Világépítés ragasztóval – avagy az „interaktív” jegyzetfüzet esete a kétségbeesett íróval

Nos, amint ígértem, most megmagyarázom a Facebookra kikerült, kissé kaotikus képeket, amik azt voltak hivatottak bemutatni, mi történik most a dolgozószobám szupertitkos falai között. (Mármint, nem a falak szupertitkosak, azoknak muszáj látványosan jelen lenniük, hanem maga a dolgozószoba szupertitkos, és minden, ami benne készül… Érted, na!)

Mivel hosszú mese lesz, kezdjük úgy, amint illik:

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy regény, amit nagyon, de nagyon akartam, és mindennél jobban szerettem volna jól csinálni.

Tekintve, hogy korábban folyamatosan gondjaim akadtak a gonosz Dramaturgiával, úgy döntöttem, megpróbálom kicselezni. Ahhoz, hogy a regény működhessen, és képes legyek végigvinni, ahogy még egyet sem sikerült korábban, kivételesen nem sütöttem neki hamuban sült pogácsát, sőt, más előkészületet sem tettem. Úgy döntöttem, kipróbálom a hólabda módszert, legurítom a hegytetőről, és végignézem, ahogy növekszik.

Ha azt nézzük, hogy a regény elkészült, akkor ez remek döntésnek bizonyult, és akkorára dagadt a hólabdám, hogy James óriásbarackja is eltörpül mellette. (Ha nem ismered a szóban forgó mesefilmet, ezennel kiosztok neked egy ejnye-bejnyét!)

A Horgony és masni, merthogy arról van szó, végül regényformát öltött, nagyjából, és én naivan azt hittem, ez elég. Befejeztem, és… nos, a tortaformában is felpúposodik néha a piskóta, de attól az még piskóta, nem? Voltak hibái a dolognak, és néha azt éreztem, több is lett volna benne, a karakterekben, a sztoriban, de hát valahol csak abba kell hagyni…

Hát kiderült, hogy nem ezen a ponton kellett volna! Sajnos mindent alárendeltem a Dramaturgiától való félelmemnek, és annak, hogy sikerüljön feszesen tartani a cselekményt. Minden ötlet azon a ponton jutott eszembe, ahol a történetben is felbukkan, így némely karakterek nincsenek jól előkészítve, bizonyos szituációk nem állnak meg a lábukon. (Oké, jó. Erre nem magamtól jöttem rá. De most már én is látom. Ugye ez is számít valamit?)

Most jön a címben már említett kétségbeesés. Mit lehet ilyenkor tenni? Kukába dobni az egészet? De hiszen annyiszor hallani/olvasni, hogy szinte a lehetetlennel határos, hogy a regény legelső változata mindjárt működőképes! De mire lehet építkezni, ha írónk (jelen esetben jómagam) elmismásolta a világépítést? Ha a karakterek viselkedését többnyire alárendelte a cselekményvezetésnek? Ha a karakterek leginkább akkor állnak szóba egymással, ha feltétlenül információt kell közölniük az olvasóval?

Mindezeket végigrágva, néhány álmatlan éjszaka után úgy döntöttem, nem megy a levesbe az Acélgriff és teljes legénysége, hanem megkapják, ami jár. A hamuban sült pogácsát, a három kívánságot és a fele királyságot.

Elő a színes ceruzákkal, a ragasztóval, a szalagokkal, és építsünk nekik világot!

Hogy jobban el tudd képzelni, hogy is néz ez ki:

Az íróasztalomnak hátat fordítva a munkaasztalom fölé görnyedek. A mentazöld székemben ülök, és a laptopom hangszóróiból Morgan James énekel néhány kellemes soul dalt, hogy elűzze a kétségbeesés démonait. (Ha őt sem ismered, akkor most már tényleg kérlek, hogy nyisd meg a Google keresőjét. Zseniális a hölgy, és méltatlanul kevesen ismerik…)

Előttem hever A Füzet, amibe minden belekerül, amit csak tudni lehet és szükséges a H&M világáról. (Nem, nem a ruhamárka.) Körülötte kinyomtatott képek, vonalzó, ceruzák és tollak, szalagok és csipke, jegyzetek, matricák, alaprajzok és kották, olló és ragasztó.

Már készült egy térkép, aminél a hitelesség érdekében a passzát szelektől kezdve a hegyek keletkezési módján át minden búbánatos bárányfelhőt figyelembe vettem.

Most pedig haladok, témáról témára, és kibontok mindent. A hétköznapokat, az étkezéssel (vannak remek kis menükártyáim is!), az öltözködéssel (ennek illusztrálásához szükségesek a szalagok és ruhacafatok), az ünnepnapokat, az etikettet, a társadalom felépítését, a vallási szokásokat, a technikát, satöbbi, satöbbi.

Tervben van továbbá az is, hogy meglátogatok egy hegedűkészítő műhelyt, és ha tudsz egy helyet, ahol meg lehet nézni egy léghajó gondoláját belülről, ne habozz megosztani velem az infót, megnézném azt is!

Szóval ez történik most. Világépítek. Színezek, ragasztok, kitalálok, megvalósítok. Egy kedves barátom nevezte el tréfásan „interaktív jegyzetfüzet”-nek, bár sajnos annyira nem interaktív, hogy visszaszóljon, most már ideje lenne meginni a második kávét, mert megint kihagytam egy a betűt valahol.

Amíg ez zajlik, a szöveget meg sem nyitom. Egy billentyűvel, egy kattintással sem érek hozzá. A szöveg átdolgozására azzal készülök, hogy jelentkeztem egy párbeszéd központú kurzusra, ami – remélem – segíthet kiküszöbölni néhány problémát.

Ha sikeresen elvégeztem a kurzust, illetve már nem lehet becsukni tisztességesen az interaktív jegyzetfüzetet, mert dagadozik a sok tartalomtól – na, akkor következik a neheze.

De úgy döntöttem, képes vagyok rá.

Úgyhogy nincs mese, jobb regényt kell faragni belőle, olyat, ami érdemes a szerkesztők és az olvasók szeretetére. (Szeressétek, légyszi!)

Hát… Itt a vége, fuss el véle.