Egynyári egyperces

Mosolyogj!

Izzadt tenyerében hullámosra gyűrődtek az összegyűjtött polaroid képek. Budapest nyugtalan, tágra nyílt szemű szörnyetegnek tűnt az augusztusi éjszakában, és Dalma kezdte úgy érezni, talán ideje volna véget vetni a játéknak.

Még egyszer lenézett az utolsó fotóra, ami a Szabadság híd egy részletét ábrázolta. Nem akaródzott odamennie azok után, hogy éppen egy hete hiába ácsorgott a hídon, de valami azt súgta neki, ott megtalálja a választ a rejtélyes képek felbukkanására.

Tétován egyik lábáról a másikra állt, miközben zörögve elrobogott mellette egy villamos a Kálvinon. Tulajdonképpen már egész közel járt a célhoz. Csak néhány perc séta – győzködte magát.

Megfogadta, hogy ha a hídon sem várja semmi konkrétum, akkor nem törődik többé a „kincskeresősdivel”, sőt, az első útjába kerülő szemetesbe temeti az összes az addigi nyomot.

Felsóhajtott, és nekiiramodott, mielőtt elgyávult volna.

A Fővám téren a kései óra ellenére is nyüzsögtek a turisták, és a melegben még fullasztóbbnak tűnt az őket körüllengő drága parfümök felhője. Dalma idegesen simította le kanárisárga szoknyáját, miközben elhaladt egy csapat hangosan viháncoló lány mellett, és a kezében tartott képre szegezte a tekintetét, mintha próbálná megállapítani, a hídnak melyik pontját kell keresnie.

Persze, valójában pontosan tudta. Előző hétvégén legalább három órán keresztül bámulta a híd pillérére firkált szerelmes szavakat, és közben a szíve szakadt meg, hogy éppen itt, éppen így kell történnie. Szerette azt a helyet – az egész építmény karcsú volt és kecses, akár egy meghajló balerina.

Ahogy a hídon sétálva beért a négykarú lámpaoszlop fénykörébe, megtorpant, és lehunyta a szemét. Egy szellő libbentette meg a szoknyáját. Aznap este még a szél is melegen fújt, de azért jólesett. Magával hozta a Duna illatát, a hídon nyüzsgő fiatalok hangját, egy kis cigi füstöt és az izgatott reménykedés szagát.

Talán Tamás csalta ide a képekkel, hogy jóvátegye az elmúlt hetet és az elfelejtett randevút. Talán bocsánatkérés volt. Talán nem. Dalma kinyitotta a szemét.

Néhányan a közelben furcsán néztek rá, felvont szemöldökkel. Kissé megfeledkezett magáról, és túl sokáig ácsorgott egyhelyben, csukott szemmel.

Megrázta a fejét és eloldalgott, közelebb ahhoz a szakaszhoz, ahol a kép készült. Akadt azonban egy bökkenő: ott már várakoztak néhányan.

Egy félig kiürült rozés üveg egyensúlyozott a kissé megkopott, zöld szegecseken, és körülötte egy kisebb csapat beszélgetett elmélyülten. Dalma látásból ismerte őket. Néhányan külföldi diákok voltak az egyetemről, mások a közelében laktak.

Háttal neki egy szőke srác toporgott, akinek a farzsebéből kikandikált egy polaroid fotó jellegzetes, fehér sarka. Dalma a szándékánál jóval feltűnőbben bámulhatta a fiút, mert az egyik lány a csapatból észrevette, és lendületesen oldalba vágta a srácot.

– Ollie! – kiáltott rá a lány, és Dalma felé intett a fejével.

Ollie megfordult. Galléros ingpólót és tétova mosolyt viselt. Egy másik srác bátorítóan hátba veregette, mire Ollie egy árva szó nélkül Dalma elé lépett, és átnyújtotta a farzsebéből előhúzott fotót.

A képen egy lány elveszetten dőlt a hídnak, és próbálta hosszú, vörös fürtjei mögé rejteni a csalódottság könnyeit. Az aljára firkantott dátum alapján egy héttel azelőtt készült.

Dalma kérdőn nézett fel Ollie-ra.

Ezek szerint Tamásnak semmi köze az egészhez? – futott át az agyán.

A fiú feltartott mutatóujjal jelezte, hogy várjon egy pillanatot, és a másik zsebéből előcibált egy fekete filctollat, aminek a kupakját a fogai közé szorítva rángatta le. Macskakaparásával további két szót kanyarított a dátum mellé.

Please, smile!

Dalma önkéntelenül is elmosolyodott, Ollie pedig felemelte a nyakában lógó fényképezőgépet, és megörökítette a pillanatot.

Amint a gép kinyomtatta a fotót, Ollie máris készítette a filctollát.

Much better, Beautiful – szólt az utolsó üzenet.

Addig is, míg tanulok, világépítek, és persze az idei Campre készülök, úgy gondoltam, megosztom Veled ezt a rövid, könnyed kis novellát, hátha jól esik egy nyáresti rozé fröccs mellé ;)