Könyves álompasik - interjú Rácz-Stefán Tiborral

Jó meseírós módi szerint kezdjük úgy, hogy: egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Meghitt pillanatok könyvbemutató, majd annak kapcsán egy ominózus bejegyzés. (Aki lemaradt róla, itt meglesheti:

https://www.facebook.com/racz.stefan.tibor/photos/a.341462186027784/1187621611411833/?type=3&theater)

Megemlítetted benne Étienne-t, az előző novellám férfi főhősét, amitől jött az isteni szikra, miszerint nekem beszélgetnem kell veled a könyves álompasikról! De akkor már miért ne cseréljünk eszmét úgy, hogy a többiek is olvashassák?

Szóval, íme, a kérdéseim, amikkel most pellengérre vagy piedesztálra állítjuk a könyves álompasikat!

A legalapvetőbb kérdés számomra az, hogy mit gondolsz, kell-e, hogy ezek a könyves pasik tényleg álomszerűek legyenek? Akár külső, akár személyiség tekintetében?

És bele is tenyereltünk a közepébe! :) Szerintem olvasás során a lehető legnagyobb „gond”, hogy a karaktereket a legtöbb esetben szépnek látjuk. Persze, az író is sokszor leírja – különösen romantikus szituációban -, hogy a szereplők mennyire szépnek és szexinek látják a másikat. És naná, hogy akkor mi, olvasók is elképzeljük őket a lehető legszebbnek, hiába tudjuk, hogy vannak a valóságban olyan emberek, akiket sokan szépnek tartanak, de nekünk meg nem jönnek be. Meg van az is, hogy ha valaki iránt romantikus érzéseket táplálunk, szebbnek látjuk őket az átlagnál – csak olvasásnál ez nem jut eszünkbe.

Mindezzel arra akartam kilyukadni, hogy sok esetben nem az író idealizálja, vagy teszi álomszerűvé szándékosan a főhősét, hanem az olvasó „csalja csapdába” saját magát.

Ezzel együtt – hogy feleljek a kérdésre is – története válogatja hol szükséges. Például a Sugarban szerintem nagyon kellett, hogy a dundi lány szerelme tökéletes srác legyen, mert valahogy így érződött kereknek a sztori. Ha Even egy erőszakos srác, nem működött volna a sztori.

És ami a rossz tulajdonságokat illeti: nem vagyunk egy kicsit megbocsátóak? Csak hogy egy klasszikus példával éljek: romantikus vagy gusztustalan dolog az, hogy Edward egész éjszaka nézte az alvó Bellát? Na ugye. Sok mindent elnézünk egy könyves pasinak – konkrétan a legtöbb esetben mi emeljük őket álompasivá.

És mi a véleményed arról, van-e létjogosultsága a hús-vér, esendő fiú/férfi karaktereknek, most a #metoo mozgalmak, az egymást érő könyves és filmes „forradalmak” idején, amikor, ha indokolja a történet, ha nem, akkor is előtérbe helyezik a női főhősöket?

Persze, hogy van. Életszerű, reális karakterek mindig kellenek a regényekbe. Az az igazi, ha ezek az erős karakterek nem nyomják el egymást. Ha Wonder Woman úgy is lehet egy kemény hősnő, hogy mellette a pasi nem tűnik egy pipogya béna fráternek, hanem ő is hős, csak éppen másként.

Egy regényben ugyanígy megjelenhet mindez: egy erős, bátor női hősnőt csak erősít egy hasonlóan jól felépített férfi karakter. Mint mondjuk a Vörös királynő sorozatban Cal és Mare.

Kicsit még az előző kérdéshez kapcsolódva, szerinted lehetséges megtalálni az egyensúlyt? Lehetséges olyan történetet írni, ahol az erős női főhős mellé egy hasonlóan domináns férfi karakter kerül, akik erősítik, és nem gyengítik egymást? Vagy épp egy olyan karakter, akinek megvannak a maga problémái, megküzd a maga démonaival, így nem mindig kedves, figyelmes és előzékeny? (De ettől még nem is erőszakos és elnyomó, ezt szögezzük le!)

Most mondok egy olyan példát, amit sokan ismerünk: a Rókatündért. Ott Akirának is ugyanúgy megvannak a saját gondja, nehézségei, mint Midorinak. Mindketten segítik a másikat, egyikük sem válik gyengébbé a másiktól, vagy kevésbé szimpatikusabb karakterré. Persze, benne van a pakliban, hogy egyedül is elérték volna a céljaikat, mert amikor találkoztak, mindketten jó úton jártak, de azért nem mindegy, hogy egymást segítve gyorsabban, vagy egyedül, magányosan haladnak végig rajta.

Bizony, lehet ilyet írni, és szerintem kell is, mert ha csak egy párkapcsolatra gondolunk, végső soron ott is ez van a való életben: ideális esetben nem gyengítjük, hanem erősítjük egymást.

Egyáltalán, hogy látod, a férfi karakterek mennyire vannak most „kiherélve”, mi a trend ebben a tekintetben? Mert a nők tárgyiasításáról mostanában viszonylag sokat beszélünk, de mi a helyzet ezekkel a srácokkal, akik a történetekben csak asszisztálnak a női főhősnek, hogy aztán vagy megmentsék a lányt, vagy ők maguk végezzék trófeaként?

Hm, jó kérdés. A kiherélést leginkább a New Adult irodalomban érzem, ahol jópárszor csak trófeának érződnek a lány számára, és valahogy előrébb van a srác izmos teste iránti vágy, mint a jelleme, ami talán megfoghatná a lányt.

Szóval igen, a tárgyiasítás adott, akadnak ilyen történetek. Íróként szerintem baromi nehéz elkerülni mindezt, de trendnek azért nem érezném a jelenséget. Szerencsére sok író belátta, hogy az erős férfi karakterek mellett ugyanúgy megférnek az erős nők is.

Azt amúgy nem szeretem, amikor az egyik fél menti meg a másikat. Ha már szóba hoztam a Twilightot, ott a végén kifejezetten élveztem, hogy bár Bella tudta volna megcsinálni azt a mentális falat, de Edward nélkül nem ért volna célba. És egy olyan sorozatnál, ami végig arra volt kiélezve, hogy meg kell menteni a csajt, kifejezetten szép mentés volt ez a végjátékban.

Végül, érdekes kérdés számomra, hogy vajon van-e hatása a szórakoztató irodalomnak a mai tinédzserek párkeresési, párválasztási szokásaira?

A Szent Johanna Gimi megjelenésének az idején az egyik jó barátom húsz éves volt, és gyakran hallottam tőle vissza, hogy sosem talál olyan srácot, mint Cortez…

A sok könyv, tv-sorozat, vagy akár a tökéletesnek látott instagram-párok miatt az ember hajlamos kicsit feljebb helyezni a mércét, ugyanazt elvárni egy átlagos sráctól, mint a könyves álompasitól. Idő kell, mire ezt le tudjuk vetkőzni, így szerintem egy tinédzserre akár hatással is lehet a dolog, ami lehet jó is, meg rossz is. Például ha időben kilép egy olyan kapcsolatból, ami nem méltó hozzá.

Kaptál már ezzel kapcsolatos visszajelzést, hogy valamelyik karaktered, vagy valamelyik általad is kedvelt karakter számukra az álompasi?

Szerencsére igen, aminek nagyon örülök.

A legnagyobb meglepetés nekem Máté volt a Szállj a dallal! sorozatomból. Mert én tényleg mindent megtettem, hogy az emberek ne érezzék Mátét álompasinak a Mikrofonpróbában.

Például Máté egyáltalán nem izmos, hanem nagyon sovány és langaléta alkat, a karja vékonyabb, mint Hannáé, és a lány ezt meg is jegyzi. Egyedül a szeme szép és gödröcskés a mosolya, külsőre ezzel akartam őt belőni az átlagos srác kategóriába.

Ami a viselkedését illeti, sokat bunkózik az emberekkel, a hősnő nevetését a kocákéhoz hasonlítja, rendszeresen beszól Hannának és nem igazán kedveseket. Oké, adtam minderre indokot Máténak, de ezzel együtt is, engem teljesen meglepett, hogy sokan könyves álompasinak tartják őt. De örülök, hogy végül így lett.

És persze, az elmaradhatatlan plusz egy kérdés… Számodra ki/kik a könyves álompasi/k? Ha lehet, akkor egy-két mondatos indoklással együtt :P

Hű, ez nehéz kérdés, mert túl sokan vannak.

De akiket a legjobban szeretek most, ők a HIM – Ez a srác főhősei. Mindketten erős, jól felépített és szexi karakterek, de ami a legfontosabb, viccesek és magabiztosak.

A Tüskék és rózsák udvara sorozatból Rhys engem is megtalált, de hát, aki olvasta a Köd és harag udvarát, az biztosan nem tud neki ellenállni.

Mondok egy harmadikat is, ő pedig Olivér a második regényemből, a Túl szépből, és ennek két oka van. Nagyon kedvelem Olivér személyiségét, szerintem a magabiztosság és a humor a legszexibb tulajdonság egy pasiban, benne pedig mindkettő adott, de emellett empatikus, kedves, de mindennek dacára megvan benne a „rossziú-feeling is”. Ráadásul külsőre egy az egyben Matt Lanterről mintáztam, aki több, mint tíz éve egy álompasi kategória nálam. Igen, azóta, hogy Az Elnöknőben ő alakította Geena Davis fiát. Hű, de szerettem azt a sorozatot! Amúgy meg, 90210 <3

Nagyon köszönöm a szuper válaszokat Tibinek, szerintem klassz kis gondolatébresztőt hozott össze. Kíváncsian várjuk a Ti gondolataitokat is a témában ;)