How Witches (and Women) Took Back the Narrative Or: Why Cozy Cottage Witches With Grandma Hobbies Are the New Cool

 

Once upon a time… there was the witch.

I don’t know what your first memory of witches is, but mine probably came from a Hungarian folktale or a Disney cartoon (hi, Snow White!). What I do remember clearly is the wallpaper above my bed – it had fairy-tale prints on it (don’t judge, it was the ’90s!) – and right above me was the image of a crooked-nosed witch. I was terrified of her. If my blanket felt too heavy or the tag on my pajamas scratched me, I was convinced she’d stepped down from the wallpaper and was taking her nightly stroll across my back.

Honestly, it’s not that surprising. In Hungarian folklore, witches were originally night spirits – shapeshifting mischief-makers born from sleep paralysis. And, more importantly, when I was a kid it was just obvious that witches were evil.

For decades, in stories, movies, and cartoons, witches were almost always scary, malicious old women. Preferably with iron noses. They always lived alone in a shack in the middle of the forest with their cat – which, by the way, they could only afford because cats used to hunt for themselves and didn’t require monthly trips to the pet store.

And no matter which culture you look at, witches have always been trouble. Single? Smart? A woman?

Blasphemy!

Yep. That’s really the root of it. Witches “had to be” hunted because it fit the needs of whatever religion or society was in power at the time. Of course, the charge wasn’t always witchcraft, sometimes plain old heresy was enough. The point was usually to get rid of widows and take their property, silence outspoken women with too many critical thoughts about the system, or eliminate midwives who were spreading a bit too much useful knowledge among other women.

(Okay, to be fair, healers and midwives actually got in trouble less often than we tend to think – they were usually valued members of their communities. So as long as you weren’t rich or introverted, your odds were pretty good.)

Still, I’m pretty sure I’d have ended up on the pyre if anyone saw how many books I hoard, how passionately I mix plant-based stuff into hot milk or tea, or how I talk to my dog more than to actual humans.

The point is, witches have always been the villains. You can trace witchcraft back to the Bible, or even to Greek mythology. Poor Circe! She’s often called a “sorceress,” but sometimes people just straight-up call her a witch. What was her crime again? Turning a few men into pigs? Even the Code of Hammurabi mentions harmful magic. Though, to be fair, he didn’t single out women – he just threw everyone into the river. (Equality, Hammurabi-style? Just sarcasm. Okay? ’kay.)

For centuries, witchcraft has symbolized fear of the unknown, a convenient tool whenever society needed an enemy. And since women, as the so-called “weaker sex,” had no rights or power, they made the perfect targets for dark myths and cautionary tales.

These ideas stuck around for a long time, mostly because women’s positions in society were painfully slow to change. But as the world shifted – and women’s roles began to shift with it – the witches started to change too. They got younger, prettier (which, yes, sometimes happened before, but usually only so they could seduce and destroy). Now, though, their new look matched their new role: to connect with the women who had been silenced for so long, who finally got the chance to tell their own stories.

Women could go to university, open bank accounts, start their own businesses. It was time for witches to reinvent themselves too, to become modern witches, no longer lonely spinsters with cats (and honestly, there’s nothing wrong with that either, IMO), but women building communities.

Hands up, who remembers sweet little Kiki from Studio Ghibli? The ultimate cozy classic! Or Sabrina – not the new one, and not Carpenter – the teenage witch, with her quirky aunts and charmingly chaotic household spells. Or Wendy from Casper Meets Wendy? That red hat was iconic. True fashion-witch energy.

A new kind of magic was in the air. Witches hung up their broomsticks – or, at least, traded them for something more practical and comfortable.

Witchcraft was still a little odd, sure, but no longer frightening or evil. And most importantly, no longer lonely.

Witchcraft became a sisterhood.

Now it’s all about fragrant teas and herbs, giggled-over spells, mushroom-patterned cardigans, and stories that remind us we can be anything, as long as we’re ourselves. #PinterestWisdom

And yes, maybe that sounded a little sarcastic, but I don’t mean it that way at all. I actually think it’s wonderful. This transformation – women and their witchy alter egos taking back the narrative, reshaping it in their own image – is beautiful. Magic is cool, sure. But you know what’s even cooler?

Reading about women who make their own magic. Who are funny and don’t care if someone thinks they’re “too much.” Who survive everything with the help of their best friends, a PSL, and a little faith in themselves.

There’s been a lot of debate lately about whether “cozy” stories have any real value, and I think this shift is proof that they absolutely do. These witchy tales don’t just lower our stress levels – they help us safely find our way back to ourselves.

A few examples from the past few years: Rewitched by Lucy Jane Wood, The Ex Hex by Erin Sterling, The Secret Society of Irregular Witches by Sangu Mandanna, Flowerheart by Catherine Bakewell, or The Only Purple House in Town by Ann Aguirre.

Whichever one you pick up, I promise you’ll have a good time.

Or, you know, you could just wait for my witchy story: about a nature witch exiled to an enchanted forest after falling for a crown prince. (Okay, self-promo over. Pinky swear.)

Just promise me one thing: don’t judge them. Instead, make yourself a tea or a coffee (or cocoa, or hot chocolate, we’re not picky here!), grab a blanket – bonus points if it’s pumpkin-patterned – and curl up with your pet. Or your sister. Or your best friend. Then dive into your own little world of magic.

As for me? I’m off to rewatch Sabrina the Teenage Witch. Because maybe next time I’ll tell you about how the weird movies and stories of the ’80s and ’90s shaped the way I write.

Or maybe I’ll just have a good laugh.

Either way, if you’ve got any cozy witchy book recs, send them my way. In coffee grounds, written in rosemary leaves, or whispered to your mirror at midnight. I’ll be looking for the signs.

With love,

Vic ☕️🪄🍂

Hogyan vették vissza a boszorkányok – és a nők – a narratívát? – Avagy a házias boszik nagyi hobbival az új menő

Egyszer volt, hol nem volt… A boszorkány.

Nem tudom, kinek mi az első emléke ezzel kapcsolatban, nekem valószínűleg valami magyar népmeséhez vagy Disney rajzfilmhez köthető (helló, Hófehérke!). Amire fixen emlékszem, hogy az ágyam felett volt egy mesemintás tapéta – hé, nem ítélkezünk, ez itt a 90-es évek! – és amikor lefeküdtem aludni, pontosan fölöttem helyezkedett a horgas orrú, csúf boszorkány. Annyira féltem tőle, hogy ha csak túlságosan rám nehezedett a takaró, vagy bökött a pizsamám címkéje, szentül meg voltam győződve róla, hogy a boszorkány lejött a tapétáról, és a hátam közepén végzi a napi sétáját.

Ez a feltételezés két okból sem olyan meglepő: egyrészt, a magyar folklórban a boszorkány eredetileg egy éjszakai lidérc, alvásparalízis ihlette szörnyeteg, alakváltó csínytevő. Másrészt, és most nekünk ez az érdekesebb, gyerekkoromban még evidens volt, hogy a boszorkány gonosz.

Évtizedekkel ezelőtt még a mesékben, filmekben és rajzfilmekben is a boszorkányok jelentős többsége ijesztő, kifejezetten ártó szándékú női alak volt. Lehetőleg öreg is. Meg vasorrú. De mindenképp egyedül volt, az erdő közepén lakott, valami lerobbant vityillóban a macskájával, amit azért tudott megtenni, mert a macskák akkor még vadásztak és nem kellett havonta mennie a Fressnapfba, hogy kaját vegyen neki.

És bármelyik kultúrkört is nézzük, a boszorkánnyal mindig baj volt. Egyedülálló? Okos? Nő?

Szentségtörés!

Hát, igen. A fő ok mindig is ez volt, a boszorkányokat azért „kellett” üldözni, mert ez kedvezett az éppen aktuális vallási és társadalmi környezetnek. Persze, nem mindig boszorkányság volt a vád. Általában beérték simán eretnekséggel is. A lényeg, hogy meg lehessen szabadítani az özvegyasszonyt az ingó- és ingatlan vagyonától, ki lehessen iktatni a kívülállót, akinek túl sok kritikus gondolata van a fennálló rendszerről, vagy épp el lehessen lehetetleníteni a bábát, aki túl sok hasznos tudással vértezi fel az asszonynépet. (Oké, a gyógyítók és a bábák valójában ritkábban kerültek bajba, mint azt a közvélekedés szereti lefesteni, mert ők általában hasznos tagjai voltak a társadalomnak. Szóval, ha nem voltak se gazdagok, se introvertáltak, jók voltak az esélyeik.)

Tartok tőle, hogy én is máglyán végeztem volna, ha észreveszik, mennyi könyvet halmozok fel, hogyan lelkesedek a forró vízbe vagy meleg tejbe vegyített növényi eredetű keverékekért, és többet beszélek a kutyámhoz, mint embertársaimhoz.

A lényeg, hogy már a kezdetek óta a boszorkányok minden történet gonosztevői. A boszorkányságnak nyoma van a Bibliában, de akár visszanyúlhatunk a görög mitológiához (szegény Kirké, többnyire varázslónőnek nevezik, de esetenként simán csak leboszorkányozzák – most csak azért, mert pár férfit disznóvá változtatott?), sőt Hammurapi törvényei között is szó esik ártó bűbájosságról. Mondjuk, ott nem említ kifejezetten nőket, ő nem vacakolt ezzel, mindenkit a folyóba dobatott. (Hammurapi feminista volt, és megvalósította volna az egyenlőséget? Csak viccelek…)

A boszorkányság, mint a megmagyarázhatatlantól való félelem megtestesítője mindig jól jött, ha ellenséget kellett kreálni. És mivel a nők, mint „gyengébbik nem” könnyű célpontot nyújtottak, jogok és lehetőségek nélkül, kiválóan kéznél voltak a sötét mítoszok és mesék megteremtésénél.

Sok évszázados beidegződések ezek, amiket aztán sokáig megtartott a társadalom is, tekintve, hogy a nők helyzete is fájdalmasan lassan változott csak, és sokára kezdett jobbra fordulni.

De ahogy változni kezdett a világ és benne a nők szerepe, úgy lassan, de biztosan változni kezdtek a boszorkányok is. Fiatalabbak és csinosabbak lettek, ami persze előfordul korábban is, de akkor csak azért, hogy romlást hozzanak. Most viszont azért, hogy betöltsék a megváltozott funkciójukat, és közelebb kerüljenek azokhoz a nőkhöz, akiket sokáig elhallgattattak, akik addig ritkán mesélhették a saját történeteiket.

Bizony, a nők helyet kaptak az egyetemeken, saját bankszámlájuk lehetett és saját vállalkozásba kezdhettek. Szóval eljött az idő, hogy a boszorkányokból boszik legyenek, akik nem maradtak macskás öreglányok (pedig azzal sincs semmi gond, szvsz), hanem elkezdtek közösséget építeni.

Kezeket fel, ki emlékszik a bájos Kikire a Ghibli Stúdió rajzfilmjéből? Totális bekuckózós klasszikus! És Sabrina? Nem az új, és nem is Carpenter. Hanem a tini boszorkány. A mókás, házi varázslatokkal és a szórakoztatóan különc nagynénikkel. Vagy Wendy a Casper és Wendyből? Az a piros kalap nem volt semmi! Igazi divatdiktátor boszi.

Új szelek kezdtek fújdogálni, és a boszik egy idő után még a seprűt is szögre akasztották. Vagy legalábbis praktikusabb és kényelmesebb módszerekre cserélték.

A boszorkányság persze még mindig különcség a maga módján, de már nem ijesztő és főleg nem gonosz. És ami a legfontosabb, cseppet sem magányos.

A boszorkányságból női testvériség lett. Fincsi teákkal és gyógynövényekkel, kuncogva elsuttogott varázsigékkel, gombamintás kardigánokkal és olyan történetekkel, amik arra tanítanak, hogy bárkik lehetünk, amíg önmagunk vagyunk #Pinterestbölcsesség

És ez talán szarkasztikusan hangzott, de igazából nem gondolok rá így. Szerintem ez nagyon is üdvözlendő, és nagyon is pozitív változás. A nők és szimbólum-párjaik, a boszorkányok, végre elkezdik visszavenni a narratívát és a saját képükre formálni azt. Igen, a varázslat szuper. De tudod, mi az, ami még szuperebb?

Olyan nőkről olvasni, akik megélik, és főleg megteremtik maguknak az apró csodákat. Akik viccesek, és nem érdekli őket, ha ez valakinek túl sok. Akik mindent túl élnek a legjobb barátnőik, egy PSL és az önmagukba vetett hitük segítségével.

Az utóbbi időben többször felmerült, van-e létjogosultsága a „cozy” történeteknek, és azt hiszem, ez a változás az egyik egyértelmű jele annak, hogy igen. Mert ezek a boszorkányos történetek nem csak abban segítenek, hogy alacsonyan tartsák a stressz-szintünket, de abban is, hogy biztonságosan visszataláljunk önmagunkhoz.

Hogy csak néhány példát említsek az elmúlt évekből: Rewitched Lucy Jane Woodtól, Ex Hex Erin Sterlingtől, The Secret Society of Irregular Witches Sangu Mandannától, Flowerheart Catherine Bakewelltől vagy The Only Purple House in Town Ann Aguirre-től.

Bármelyiket vedd is kézbe, hidd el, jól fogsz szórakozni. Vagy akár várhatsz az én boszorkányos történetemre is, ahol egy természet-boszorkányt száműznek egy elvarázsolt erdőbe, mert belezúgott a koronahercegbe. (Ennyit az önreklámról. Becsszó.)

Csak ígérd meg, hogy nem fogsz ítélkezni felettük. Helyette készítesz egy teát vagy kávét (vagy kakaót, vagy forró csokoládét, mi itt nem vagyunk válogatósak!), előveszel egy takarót – plusz pont, ha tökmintás – és magadhoz édesgeted a házi állatodat, ha van, de működhet egy lánytestvér, vagy egy legjobb barátnő is. Aztán elmerülsz a saját varázslatosságodban.

Én meg megyek, és újranézem a Sabrina a tini boszorkányt. Mert lehetséges, hogy legközelebb arról akarok mesélni, hogyan befolyásolták a 80-as és 90-es évek fura filmjei és történetei azt, én hogyan szövöm a történeteimet.

Vagy csak röhögni akarok egy jót.

Mindenesetre, ha Ti is ajánlanátok egy jó kis cozy boszorkányos történetet, üzenjetek bárhol, bármikor. Éjfélkor a tükörre fújva. Kávézaccban. Rozmaring levelekkel. Ígérem, keresni fogom a jeleket.

Szeretettel,

Vic ☕️🪄🍂