Láthatatlan fiú és a Csillagszóró-kommandó - karácsonyi novella

– Paige! – sikoltotta a nővérem panaszosan. Vártam. Az első sikoly mindig a nemtetszésé, ezzel nem feltétlenül kell foglalkozni. Ha megismétli, lehet, hogy tényleg gondja van.

– Paige! Paige, süket vagy? – Három. Ennek a fele se tréfa. Kihajoltam a monitor mögül, és feltoltam a szemüveget az orrom hegyéről.

– Mi a baj? – kérdeztem ártatlanul. Közben a suliújság aznapra esedékes tördelésével kínlódtam, és a szám szélét harapdálva igyekeztem beilleszteni az utolsó képet a megfelelő helyre.

– Ez! Ez a baj! – Piper elém tipegett, egy kézzel írott levelet lóbálva. A mutató ujjával bökdöste, mintha valami gusztustalan élősködő lenne, és közben bosszantóan sűrűn pislogott. Mindig ezt csinálta, ha ideges volt.

– Az egy levél, Piper. Azt kérted, rendszerezzem a leveleket. Rendszereztem őket.

– Ezeket rögtön ki kell dobni! Nem tudok mit kezdeni az öngyilkos-jelöltekkel, vili? Karácsonyi angyalkák vagyunk – itt gyorsan megfordult, és megrebegtette a karjaira bújtatott műszárnyakat –, nem pedig lelkisegély-szolgálat! Örömet viszünk, kívánságokat teljesítünk. Ezeknek pszichológus kell! Vagy egy beutaló a pszichiátriára. Ezen nem tudok segíteni.

Lecsapta elém a levelet, és megkocogtatta a műkörmével, amire ezúttal hópelyheket pingált a tél tiszteletére. Kivételesen ez nem sikerült olyan közönségesre, mint a szokásos kreációi.

– Paige, hahó! Koncentrálj! – Leragadtam a körmeinél, úgyhogy az orrom előtt csettintgetve próbálta felhívni a figyelmemet a mondandójára. – Elmegyünk a csajokkal, begyűjtjük az újabb leveleket. Te meg szedd ki a kupacból az ilyeneket. Értve?

Biccentettem. Piper elégedetten elmosolyodott, és közelebb csúsztatta a katasztrofális hisztit kiváltó irományt.

– Ezt itt hagyom példának. Kösz, kistesó. Te vagy a legjobb. Tudod, hogy te vagy, ugye? – Megpaskolta a fejem, mintha még mindig ötéves lennék, aztán visszatipegett az iskolaújság szerkesztőségének abba a felébe, amit a karácsonyi angyalkáival kisajátítottak maguknak.

– Gyerünk, csajok! Tegyük boldoggá a népet! – Az egyforma, hosszú combú, szőke angyalkák Piperrel az élen kivonultak a folyosóra. Csak a tollpihék maradtak utánuk, amik kipotyogtak a rosszminőségű műszárnyacskákból.

– Ajtó! – kiabáltam az utolsó után, teljesen feleslegesen. Sóhajtva feltápászkodtam, hogy becsukjam mögöttük. Miközben felálltam, lesodortam a levelet. Felvettem, és az ajtó felé menet olvasni kezdtem. A levélben nem volt megszólítás, és a ferde sorokon látszott, mennyire kapkodva, talán titokban írták.

„Nem bírom itt tovább. Nem tartozom ide, nem tartozom sehová. Ti mind csapatostól jártok, vannak barátaitok, hobbitok, helyetek a kajáldában, közös törzshelyetek a városban. Ráadásul mindenkinek van egy terve. Mindenki tudja, mit akar csinálni, miután leérettségizünk. Nekem nincs tervem. Engem észre sem vesztek. Egy matrica vagyok a csempén. Szemeteszsák a kukában. A műanyagtálca, amin az ebédeteket kapjátok. Mi a francot csináljak, hogy ez megváltozzon? Erre is van egy csodátok? – Láthatatlan fiú”

Ez a levél nem is volt olyan gáz. Én teljesen megértettem őt. Visszaültem a székembe, és közben a füzetlapot szorongattam, amire Láthatatlan fiú a levelet írta.

Engem is csak azért ismertek, mert Piper húga voltam, és mert a suliújságnál dolgoztam. De itt is háttérmunkát végeztem, szerkesztettem, tördeltem, vagyis egy sort sem írtam soha. És nem volt tervem, mi lesz ezután. Teljesen, abszolúte tervtelennek éreztem magam.

Nagy nehezen letettem a papírt, hogy folytassam a munkát, csakhogy ez a dolog ott motoszkált a gondolataim között.

Piper elsős korában találta ki ezt a karácsonyi angyal-dolgot. Az igazgatónő örömmel megengedte neki és a barátnőinek, hogy iskola szerte elhelyezzék a kis kézzel pingált kívánságládákat, ahová mindenki bedobhatta a kívánságát. Piper és a barátnői ezután az összes szünetben és lyukasórában fel-alá tipegtek a csillogó miniruhájukban, libegő szárnyakkal a hátukon, hogy kiürítsék a ládákat, és teljesítsék a kívánságokat. Az összes apró-cseprő dolgot: egy csókot az agyas, csúnya fiúnak, akit senki nem akart megcsókolni, egy nagy átalakítást a lánynak, aki a farmer-póló kombóig jutott a divatozásban, vagy épp süteményt árultak, hogy valamelyik iskolai szervezetet támogassák vele. Csak az ilyenekkel nem törődtek, amik igazán fontosak lettek volna.

És akkor jött az ötlet. Mint egy isteni szikra. Vagy még inkább, mint egy becsapódó meteor, ami fejbe talált, és a helyükre rázta odabent a dolgokat. Mi lenne, ha én segítenék a Láthatatlan fiúnak? Mi lenne, ha most az egyszer én is karácsonyi angyal lennék?

Persze tudtam, hogy Piper irtó dühös lesz, ha felsülök vele, mert az árt az ő jó hírének is. És még dühösebb, ha sikerrel járok, mert valamit kivételesen jobban csináltam, mint ő. Meg persze azt is tudtam, ha lebőgök, és nyilvános megszégyenülés lesz a vége, életem hátralévő részét a szobámba zárkózva fogom tölteni, a takaró alatt, és csokin meg poshadt palackos vízen fogok élni. Újra átfutottam a sorokat.

Egy próbát talán megér…

A zsebembe gyűrtem a levelet.

Annyira belemerültem az agyalásba, hogy észre sem vettem, mikor kinyílt az ajtó. Arra eszméltem fel, hogy Henry, a mérsékelten jóképű tanársegéd a norvégmintás pulóverében fölém tornyosul, és kopogtat az asztalon, mintha bebocsátást kérne a fejembe.

– Á, Henry! Szia! Bocs, nem vettelek észre.

– Hogy haladsz, Paige? Hamarosan nyomdába kéne küldenünk a lapot.

– Kicsit elakadtam ennél a képnél… És most lenne egy sürgős elintéznivalóm. Ez az utolsó, és aztán kész van. Nem tudnád megcsinálni, hogy leléphessek?

Henry felsóhajtott. Ő is legalább akkora balek volt, mint én. Mindent rá lehetett sózni.

– Persze, menj csak.

– Kösz, Henry! Angyal vagy! – Henry pillantása önkéntelenül is abba a sarokba rebbent, ahol az „angyalok” terpeszkedni szoktak.

– Hát, nem tudom, hogy ez jó-e vagy rossz – csóválta meg a fejét, aztán elfoglalta a helyem a gép előtt, én meg felkaptam a fehér, összeskiccelt hátizsákom, és kiiszkoltam a szerkesztőségből, mielőtt meggondolhatta volna magát.

Egyenesen az igazgatói iroda felé vettem az irányt. Még sosem jártam odabent. Nem voltam kirívóan jó semmiben, rossz meg pláne nem. Szóval sosem adtam okot rá, hogy az igazgatónő behívasson.

A titkár irodája, amiből az igazgatónőé nyílt, egészen barátságosnak és hívogatónak látszott. Mindenhol békésen unalmas krémszínek, pufók fotelek, hirdetményekkel teli táblák, és az előző igazgatók fotói.

Kissé izgatottan és zavartan léptem a titkár asztalához, aki a székén hátrafordulva éppen dossziékat rendezgetett egy polcon.

– Elnézést – cincogtam, de a pasas rám se bagózott. Az inggallérja nem volt lehajtva hátul. Kis híján odanyúltam, hogy megigazítsam, aztán szerencsére időben észbe kaptam, és inkább a hátam mögé rejtettem a kezem. – Elnézést!

A második próbálkozásomra végre megfordult. Őszintén szólva, akkor már azt kívántam, maradt volna inkább úgy, ugyanis szegény olyan kancsal volt, hogy képtelenségnek tűnt eldönteni, vajon éppen engem néz-e? Korábban hallottam már erről, de azt hittem, túlzás vagy rosszindulatú pletyka.

– Segíthetek? – kérdezte türelmetlenül. Francba, biztos észrevette, hogy bámulom.

– Az igazgatónővel szeretnék beszélni. Fontos lenne. És sürgős. Fontos és sürgős.

Totálisan zavarba jöttem attól, hogy nem bírtam ránézni. Úgy éreztem magam, mint egy idióta.

– Megkérdezem, ráér-e – biccentett unottan a titkár (az asztalán elhelyezett kis tábla tanúsága szerint Timothy), és felemelte a telefonkagylót. – Kit jelenthetek be?

– Sullivan. Paige Sullivan.

– Rokonságban állsz Piperrel? – hunyorított rám. Azt hiszem rám. Vagy a mögöttem álló vizes ballonra.

– A húga vagyok.

Timothy lekicsinylően végigmért, félrebiccentett fejjel eltöprengett, aztán megrázta a fejét, és tárcsázott. Csodás. Még a kancsal iskolatitkár is lesajnál.

– Elnézést, hogy zavarom, asszonyom, de itt van Piper Sullivan húga, és mindenáron be akar menni.

A mindenáront kicsit túlzásnak éreztem. Nem csapkodtam az asztalt, vagy ilyesmi.

– Két perc? Rendben. Megmondom. – Letette a kagylót, és felnézett rám. Esetleg a lámpára a mennyezeten. – Mindjárt végez Calhounnal, ha kijött, bemehetsz.

– Oké, köszönöm. – Még mindig az asztal előtt tipródtam, azon tűnődve, ilyenkor mi az eljárás. Beszélgessek vele? Vagy üljek le?

Visszafordult a dossziékhoz, úgyhogy inkább leültem, és néztem a szemben lévő falra biggyesztett órát, hogy pontosan két perc múlva úgy pattanjak fel, mint aki rugón ült.

Az ajtó még nem nyílt ki. Egyáltalán, ki az a Calhoun? Olyan idegenül hangzott. Írül, vagy skótul. Fogalmam sem volt, hogy járnak skótok a sulinkba.

Újabb egy percnyi toporgás után végre nyílt az iroda ajtaja, és egy fiú viharzott ki rajta. Nem volt sem szeplős, sem vörös hajú, se koboldképű. Kicsit csalódott lettem. Mindössze a szájában és a szemöldökében éktelenkedő karikákat, meg az ökölbe szorított kezeit figyelhettem meg, aztán már el is tűnt. Nem köszönt se nekem, se Timothynak. Reméltem, hogy az igazgatónőt jobb hangulatban találom.

– Gyere be, Paige! Ne bosszantsd Timothyt, mert a végén megint sót tesz a kávémba cukor helyett! – kiabált ki kedélyesen az igazgatónő, úgyhogy nagylevegőt vettem, és beléptem.

Először is becsuktam magam mögött az ajtót. Aztán körülnéztem, és vettem még egy nagylevegőt. Mielőtt kidobtam volna a taccsot.

Az igazgatónő irodájának dekorációja szöges ellentétben állt Timothy előterének egyszerűségével. Úgy éreztem magam, mintha a Mikulás gyomrában lennék, aki lenyelte az összes útjába kerülő, giccses karácsonyi dekorációt.

Valószínűleg Mrs. Clark félreértette a reakciómat, és azt, hogy nem mertem kinyitni a számat, nehogy olyasmi jöjjön ki belőle, ami foltot hagyna a szőnyegen, mert szélesen mosolyogva körbemutatott, és közben azt kérdezte: – Tetszik?

Újra végignéztem a kitömött rénszarvasfejen, amire mikulássapkát biggyesztettek, a táncoló mikulásfigurák sorfalán, a csillogó, piros gömbökön és a kissé tűzveszélyes égősorokon, amit boákra csavarva akasztottak a falakra.

– Nagyon… ünnepi.

– Gyere, foglalj helyet, Paige Sullivan! Nem sűrűn találkoztunk az elmúlt két évben, ugye? – Ja. Kábé soha. – Mit tehetek érted?

– Az engedélyét szeretném kérni. – Próbáltam nem túlzottan belelelkesülni a dologba, hátha nemet mond, de minél többet agyaltam rajta, annál jobban tetszett az ötlet. – Van egy levél az „angyaloknál”, amivel Piper nem tud foglalkozni. Sok a dolguk, tudja. És szeretném, ha én vehetném át tőle. Egy fiú írt, aki nem találja itt a helyét. Azt hiszem… Azt hiszem, hogy magányos. Szeretne barátokat szerezni. Szóval arra gondoltam, mi lenne, ha felállítanánk egy táblát az előcsarnokban, ahol mindenki, aki szeretne pár szót szólni hozzá, vagy megosztani a saját tapasztalatait a beilleszkedés témában, kiteheti az üzenetét. Talán így rájön, hogy többen is küzdenek ezzel, és megismer olyanokat, akikkel egyébként sosem állt volna szóba.

– Ez nagyon kedves gondolat, Paige. De attól félek, nem csak pozitív üzenetek kerülnének arra a táblára. Tudod, nem mindenki olyan jószívű, mint te és a nővéred. – Mrs. Clark elbiggyesztette a bogyószínű rúzzsal ékesített ajkát, és végigsimított a szorosra húzott copfján. – Nem tudom, merjem-e támogatni az ügyet.

– Éppen ezért gondoltam az előcsarnokra! Ott vannak a kamerák! Az újságban megjelenhetne róla egy rövid cikk. Még pont beférne… És leírhatnánk benne, hogy ha negatív tartalmú üzenetet találunk a táblán, visszanézik a felvételeket, és aki odatette, az büntetésre számíthat.

Az igazgatónő a nyaklánca medáljával babrált. Reméltem, hogy még azelőtt rábólint, hogy Henry nyomdába küldené a lapot.

Láthatatlan fiú

Másnap reggel izgatottan mentem suliba. Piper meg is kérdezte a kocsiban, hogy mi bajom. Erre anya belenézett a visszapillantó tükörbe, aztán megállapította, hogy az arcom nem öltött zöldes árnyalatot és nincsenek kiütéseim, szóval nyilván minden rendben.

A lap mindenhol ott volt, frissen-ropogósan, és Henry a kedvemért beszorította a címlap jobb alsó sarkába az általam írt rövidke tájékoztatót. Egészen addig boldog voltam ettől, amíg Piper a második órám előtt be nem viharzott a terembe, és meg nem állt a padom mellett.

– Paige! Ez mégis mi a szent szar?

– Jesszusom, Piper! Karácsonyi angyal vagy! Nem használhatod azt a szót, hogy szar – vigyorogtam, mire fejbecsapott az újsággal.

– A kérdésre válaszolj! – Lecsapta elém a példányát, és rábökött a hirdetményemre. – Ki adott neked erre engedélyt?

– Mrs. Clark – feleltem őszintén, mire Piper arca olyan színű lett, mint mikor leégett a szoláriumban.

– Te bementél ezzel Mrs. Clarkhoz? – Úgy éreztem magam, mint a modellek a fotózásokon, amikor a szélgép fújja a hajukat. Piper úgy süvöltött, mint egy iszonyat nagyteljesítményű szélgép. Már mindenki minket nézett.

– Ne kiabálj! Mit fognak gondolni rólad az osztálytársaim? – súgtam oda neki, mire rögtön megigazította a haját, lesimította a kasmír pulóverét, és lehalkította a hangját.

– Ezért még számolunk, okostojás! – Hozzám vágta az újságot, aztán kiviharzott. Ezzel a nehezén túl voltam.

Nyugodtan visszatemetkeztem a könyvembe, és a délutánra gondoltam, amikor felállítjuk a táblát az előcsarnokban.

Csakhogy fél perc múlva árnyék vetült a betűkre, így kénytelen voltam annyiban hagyni az olvasást és behajtani a könyvet. Félve pillantottam fel, hátha Piper jött vissza, de meglepetésemre Molly állt a padom előtt, akivel még soha, egy árva szót sem beszéltem.

– Szia! – köszöntem rá célzatosan, hátha erről eszébe jut megszólalni. Megigazította a hatalmas geek szemüvegét. Nem úgy, ahogy én szoktam az enyémet, középen feltolva az orromon, hanem kétoldalt kissé megemelve. Ettől a frufruja is felpúposodott, és úgy nézett ki, mint egy pápaszemes pudli.

– Szia, Paige! Ne haragudj, hogy zavarlak – a könyvemre bökött –, csak arról… Mert te voltál, ugye? Mármint az újságban. A maiban. Ööö, a címlapon.

– Erre gondolsz? – segítettem ki, és elé toltam azt a példányt, amit Piper vágott hozzám. – Ez én voltam, igen.

– Szerintem klassz. – A kockás pulcsi ujjával játszott, amit a derekára kötve hordott. Nem nézett rám. – Én írni fogok neki. Annak a fiúnak.

– Kösz, Molly! – Felkapta a fejét, mintha meglepte volna, hogy tudom a nevét. De hiszen két éve egy osztályba jártunk! Miért ne tudtam volna a nevét? – Biztosan örülni fog neki!

Tanítás után a régi tanszertárból cipeltem lefelé a mágneses táblát. Minden percben számítani lehetett rá, hogy megbotlom vele a lépcsőn, és leszánkázok két emeletet. Persze a fiúk jöttek-mentek mellettem, de egyiknek sem jutott eszébe megkérdezni, szükségem van-e segítségre. Én meg inkább kitörtem volna a nyakam, minthogy bármelyiket is megkérjem.

Az egyik lépcsőfordulóban letettem a táblát, és kifújtam magam. Közben figyeltem a hazafelé igyekvőket, meg azokat, akik felfelé indultak, az utolsó óráikra. Mindenkit megbámultam, azon töprengve, vajon melyikük lehet a Láthatatlan fiú. Talán tényleg olyan jelentéktelen, hogy fel sem figyelnék rá? Egyszerűen átsiklik rajta a pillantás, mint Sirius házán, a Grimmauld tér 12-őn? De az is lehet, hogy helyes srác. Vagy Pipernek véletlenül igaza volt, és valójában totál kattant. Mindenesetre, már nem visszakozhattam.

Nagy sóhajjal újra felemeltem a táblát, és a lábfejemet előrenyújtva tapogatóztam a következő lépcsőfok után.

– Akarod, hogy segítsek? – szólalt meg egy kellemes, mély hang a tábla túloldaláról, mire elvétettem a lépést, és majdnem lezúgtam a lépcsőről. Az utolsó pillanatban kaptam el a korlátot, miközben fél kézzel még mindig a táblát öleltem.

– Örök hálára köteleznél – csúszott ki a számon kissé szarkasztikusabban, mint szerettem volna. Nyilvánvalóan segítségre szorultam, úgyhogy a kérdés eléggé feleslegesnek tűnt.

Szerencsére a fiú a tábla túloldaláról vette a lapot, és könnyedén átvállalta a terhemet. Felnéztem rá, miután kiszabadultam a „Nagy Fal” mögül, csakhogy az most őt takarta el előlem. Nem látszott belőle más, mint a feltűrt pulóvere ujja és az alkarját körbeölelő bőrszíj, amin különös ezüstszínű fityegők lógtak. Egy kard, egy négylevelű lóhere, egy hárfa – vagy lant – és egy lábnyom, amit végképp nem tudtam mire vélni.

– Klassz karkötő! Vagy karlánc. Vagy… Nem is tudom.

– Csuklószíj. És kösz. A nagymamámtól kaptam. Szóval, hová lesz? A tábla. Hová vigyem?

– Ja, igen! Az előcsarnokba, légy szíves. – Megint totál idiótát csináltam magamból. Túl váratlanul ért, hogy megszólított. Bár furcsálltam azt is, hogy nem esett le neki, hová igyekszem azzal a táblával. Nem olvasta volna az újságot? Az pech. Azt hittem, a suliújságot mindenki olvassa.

Egy lépcsőfordulót csendben tettünk meg. Én szökdécseltem elöl, ő pedig óvatosan, de nálam sokkal magabiztosabban cipekedett hátul. Próbáltam előásni valami laza dumát, amivel szóval tarthatom, de ilyenkor a beszélőkém rendszerint cserbenhagyott. Végül a fiú mentette meg a helyzetet.

– Ha már így alakult, hogy díjmentesen leszállítom ezt az őskövületet, cserébe megkérdezhetem, mi a fenének ez neked?

– Igazából ez egy karácsonyi ajándék.

– Félek, még most sem értem. – Felnevettem, és sokért nem adtam volna, ha láthatom az arcát, miközben ezt mondja. Vagy csak úgy egyáltalán, láthatom az arcát.

– Jó-jó, tulajdonképpen ez nem az ajándék maga. Inkább egy hozzávalója. Egy alkotóeleme. Szó volt róla a mai lapban. – Azért bepróbálkoztam, hátha.

– Bocs, de nem olvasom azt a szennylapot. Elég gáz, hogy mindig ugyanazok szerepelnek benne, a mondvacsinált eredményeikkel. Mármint… Ugye nem te írod?

– Nem. – A fiú megkönnyebbülten kifújta a levegőt. – Én csak szerkesztem.

– Francba…

– Semmi baj. Igazából nincs sok beleszólásom a tartalomba. Most először fordult elő, hogy én is írtam hozzá pár sort.

– Ha elolvasom azt, amit te írtál, azzal jóváteszem az előbbit? – Olyan különös akcentusa volt. Nem egészen brit, de olyasmi.

– Részemről áll az alku.

– Kezet nyújtanék rá, de tudod… most épp mindkettő foglalt.

Közben megérkeztünk az előcsarnokba, és kapkodva kotorászni kezdtem a zsebeimben a Láthatatlan fiú levele, a mágnesek, és a saját válaszom után.

– De akár meg is várhatod, mi… Ó. – Felnéztem, mikor összegyűjtöttem mindent, amire szükségem volt, csakhogy a fiú addigra köddé vált. A falnak döntötte a táblát, és otthagyott. A nyakamat nyújtogatva, ágaskodva néztem körül, és az egyik sarkon még láttam bekanyarodni. Az alakja ismerősnek tűnt – nem úgy, mintha láttam volna már a folyosón, hanem úgy, mintha konkrétan összetalálkoztunk volna már.

Vállat vontam, és felakasztottam a táblát a falra, majd az egyik mágnessel rögzítettem a levelet, a másikkal pedig a saját cetlimet.

„Kedves Láthatatlan fiú! Csupán próbaidős angyal vagyok, szóval bocsásd meg az ötlet sutaságát. Amikor olvastam a leveled, mindenképp segíteni akartam, aztán rájöttem, én is ugyanezekkel a problémákkal küzdök. Miért ne segíthetnék mindannyiunknak?

Kedves Mindenki! Ez a tábla itt lesz egészen karácsonyig. Üzenjetek nekünk, egymásnak, töltsétek meg a gondolataitokkal arról, milyen érzés, hogy nem hordozzátok magatokkal a „menő aurát”, és csak egy vagytok a sok közül, arra várva, hogy valaki észrevegyen. Karácsony előtt találkozhatnánk, mind, akik írtunk ide, és csaphatnánk egy nagy bulit (vagy csak csipszet ennénk és videójátékoznánk, ahogy a nem-menők szokták…).

Alig várom, hogy megismerjelek titeket!

Pa(i)ge”

Molly

Reggel megint tűkön ültem, ami hülyeség volt, elvégre alig telt el egy kis idő, mióta kitettem az üzenetemet. Mégis, a lábam ujjától a fejem búbjáig megtöltött a csalódottság az üres tábla láttán.

Minden szünetben fejvesztve rohantam ellenőrizni, de sosem változott semmi. Még a Láthatatlan fiú sem válaszolt.

És a legrosszabb: Piper nem állt velem szóba. Nem veszekedett, nem hisztizett, nem alázott le, egyszerűen csak nem állt velem szóba. Valahogy mindig igyekezett a népszerű világa peremén tartani, azt hiszem azért, nehogy összezúzzam a róla kialakított képet, és elfecsegjem, hogy otthon Pipnek hívjuk, a filmbéli mókus után, vagy beszéljek a halott apánkról, akiről ő képtelen beszélni, esetleg elrontsam az erőlködését, hogy mindenkit jókedvre derítsen. Piper nem akart rossz nővér lenni, csak mindennél jobban szerette a látszatot. Az tartotta egyben. Én pedig elszúrtam azzal, hogy nyilvánosan beismertem, a „nyomik” közé tartozom.

Nap végén úgy iszkoltam ki a suliból, hogy egy árva pillantást sem vetettem a tábla felé. Otthon elmosogattam Piper helyett, és sütöttem neki palacsintát, amit otthagytam az ajtaja előtt.

A következő délutánon győzött a kíváncsiság, és hazafelé odasandítottam az előcsarnok falára. A szívem majd’ kiugrott a helyéből. Három új üzenet. Legszívesebben futva vágtam volna át a csarnokon, félretaszítva a szembejövőket, de fegyelmeztem magam, és csigalassúsággal araszoltam el a táblámig.

Az első levélke a Láthatatlan fiútól származott, a második Mollytól, a harmadik pedig egy magát Pacsirtának nevező lánytól.

„Kedves Pa(i)ge! Nem is értem a problémádat! Már a neved is menő. Örülök, hogy találkoztunk (aha, én voltam a cipekedő srác, és tudom, fura, mert nekem szántad az üzenetet, de ha nem találkozunk, biztos nem olvasom el). Ha senki más nem jönne el, és csak ketten lennénk azon a bulin, akkor se csüggedj! Viszek egy kis Porter Cake-et, és elmeséljük egymásnak a legcikisebb történeteinket. Ugye jól hangzik? Üdv: a Láthatatlan fiú”

„Bevallom, ehhez a Porter Cake-hez a Google kellett… Te ír vagy? Az állati menő! Az Egyszer klassz film volt, a tesóm azután kezdett el zongorázni, hogy látta. Sajnos kábé ennyit tudok Írországról: lóhere, Szent Patrik, szivárvány és sok-sok zöld. De szívesen megkóstolnám a Porter Cake-et – szóval számítsatok rám is! Molly”

„Azta! Van más is rajtam kívül ebben a suliban, aki ismeri az Egyszert? Imádom a zenés filmeket. Az összeset. Én énekelek, de sose volt bátorságom elmenni egy kóruspróbára. Láttátok azokat a csajokat? Mint valami musical-hősnők. Úgy néznék ki köztük, mint a rút kiskacsa a hattyúk között. Azért nektek örömmel énekelnék a bulin. Hé, már négyen vagyunk! Kösz, Pa(i)ge! Életemben először van esély rá, hogy tartozhatok valahová. Pacsirta”

Nem bírtam letörölni a vigyort a képemről. Komolyan. Egyszerűen csak ott ragadt. Végre kezdett úgy tűnni, a dolog működni fog.

Visszaírtam a Láthatatlan fiúnak, mennyire hihetetlen, hogy éppen ő volt az, és mennyire sajnálom, hogy eltűnt, mielőtt bemutatkozhattunk volna egymásnak. Aztán eszembe jutott, hogy ismerek egy ír énekest, Hoziert, így a papírom aljára sebtében odafirkantottam a kérdést, hasonlít-e rá?

Egész héten ez ment, sőt, a következő héten is. Láthatatlan fiú készített egy klassz karikatúrát Hozierről, és egy szövegbuborékba odabiggyesztette a „legkevésbé sem” szavakat, válaszul a korábbi kérdésemre. Egyre többen és többen csatlakoztak hozzánk, és szinte már követhetetlennek tűnt, ki kinek reagált, vagy melyik témához fűzött újabb gondolatot. Végül is, nem számított. Végre megtalálták a közösséget, ahol meghallgatták őket, ahol véleményük lehetett, és ahol senki sem ítélkezett. Mindannyian növekvő izgalommal vártuk a megbeszélt bulit, mégse vetette fel egyikőnk se, hogy hozzuk előbbre. Talán attól féltünk, kipukkad a varázs, ha a vicces, izgalmas beszélgetőpartner egyszer csak azt a megszokott, lehangolt arcot ölti, amit minden reggel látunk a szekrényünk felé menet.

Persze, mindent megszerveztem. Mrs. Clark – az ötletem sikerén felbuzdulva – kérdés nélkül rendelkezésemre bocsátotta az iskolai étkezőt az utolsó tanítási nap estéjére. Napokig kis névtáblákat gyártottam az ál- és valódi nevekkel (ki-ki amit használt), és szerencse sütikbe tömködtem a kedvenc idézeteimet a tábláról. Ülésrendet készítettem, gondosan ügyelve arra, hogy akik a legtöbb üzenetet váltották, egymás mellé kerüljenek. És nem utolsó sorban, próbáltam kiválasztani egy ruhát, A ruhát a nagy alkalomra, amikor végre szemtől szembe találkozhatok a Láthatatlan fiúval. Ez Piper nélkül siralmasan nehéz feladatnak bizonyult. Többnyire kényelmes, semmitmondó holmik rejtőztek a szekrényemben. Semmi olyasmi, amiben az ember lánya ragyoghatna.

Hiányzott Piper.

A testvéremmel való kapcsolatomat leszámítva, minden csodásan alakult. Vagyis, amint az általában ilyenkor lenni szokott, borítékolható volt, hogy valami katasztrófa fog történni.

Három nap maradt hátra a buliig. Mivel lefoglalt a készülődés, kimentettem magam a szerkesztőségben, és nem én küldtem nyomdába az év utolsó számát. Utóbb kiderült, ezzel mekkora hibát követtem el.

Ahogy kedden, ebédidő előtt végigmentem a folyosón, többen is összesúgtak mögöttem. Sőt, nevettek is. Általában inkább nem vettek észre. Nem szoktak nevetni.

Beiszkoltam a legközelebbi wc-be, és megnéztem magam a tükörben. Nem kentem szét semmit az arcomon, vagy a ruhámon, a hajam sem volt idétlenebb a szokásos, féloldalas copfnál. Senki nem tűzött megalázó cetlit a ruhámra – igaz, az már általános óta nem számított menőnek. Egyáltalán nem értettem, de rosszat sejtettem.

Végül ebéd után Molly felvilágosított. Az arca égett, és lehajtotta a fejét, miközben odasomfordált a padomhoz, és szótlanul elém csúsztatta az újságot. A főcím egyértelművé tette, mit találtak olyan viccesnek az emberek.

„Látathatatlan fiú és a Csillagszóró-kommandó – avagy, a balekok lázadása”

Remegő kézzel lapoztam a teljes cikkhez, ami név nélkül került az újságba. Henry már szabadságon volt, így ő sem tudta felügyelni megjelenést.

„Szerintem mindenkinek megvan a véleménye erről a szánalmas próbálkozásról.” „Aki gáz volt, az is marad.” „Röhejes, hogy nyilvánosan sírtok-rítok. Mi ez, valami önsegélyező kör?”

Mindegyik mondat felért egy pofonnal. El sem bírtam képzelni, hogyan lehet valaki ilyen gonosz? Miért kell tönkretenni valami klasszat, amit együtt felépítettünk?

Mire végigolvastam, Molly visszaült a helyére. Kiengedte a haját, gyors mozdulattal a csuklójára tekerve a hajgumit, hátha a hosszú, világos barna tincsek elrejtik a szemébe gyűlt könnyeket. Maradt egy percem becsengetésig. Felpattantam, és a vállamra dobtam a hátizsákot.

Még sosem lógtam. Általában a mosdóba se mertem kikéredzkedni óráról, úgyhogy magamat is megleptem a merészségemmel. Egyszerűen csak leléptem.

A tábla az előcsarnokban üresen hirdette a kudarcomat. Valaki, vagy valakik letépkedték róla az üzeneteket. Hazáig futottam.

Szerdán fejhallgatóval és csuklyával a fejemen közlekedtem, egész álló nap, amint kitettem a lábam a tanteremből. Piper nem köpött be anyának, amiért ellógtam. Még mindig nem szólt semmit, de legalább nem mártott be.

Szándékomban állt csütörtökön is folytatni az önkéntes száműzetésemet, csakhogy a matekóra elején nagy recsegve-ropogva megszólalt az ősöreg hangszóró, amit az igazgatónő a bejelentéseihez használt. Mr. Scott, a matektanárunk leült az asztala szélére, és a hangszóró felé fordult.

– Megy már? – hallottunk egy hangot a recsegésen túlról, majd valaki megkocogtatta a mikrofont. – Ja, oké. Szóval… Helló mindenki! Itt Piper és Mrs. Clark. Szólnánk hozzátok néhány szót, mert arról, ami tegnapelőtt történt, mindenképp beszélni kell. Biztosan sokan tudtok róla, milyen akcióba kezdett a húgom, Paige néhány héttel ezelőtt.

A teremben minden fej felém fordult, amik addig a hangszóró irányába néztek. Én kitartóan fixíroztam tovább a dobozt, mintha észre se vettem volna őket.

– Bevallom, eleinte én se hittem, hogy van értelme ennek, se azt, hogy képes rá, de végül összehozott egy remek csapatot. Segített valakiknek, akiknek mi nem tudtunk, vagy nem akartunk segíteni. És sokat küzdött ezért! Nem igazság, hogy ezt a sok jót elvettétek tőle. Tőlük. Kistesó, te vagy a legjobb! Tudod, hogy te vagy, ugye? Büszke vagyok rád, és remélem, hallod ezt.

A szám megremegett. Nem szoktam nyilvánosan sírni, és most sem akartam. De Piper egyszerűen csúcs volt ma. A legkirályabb nővér a világon.

– Mindenkit arra kérek, ha nem akartok nekik segíteni, legalább hagyjátok békén őket. Ez az utolsó évem itt, mielőtt egyetemre mennék, és szeretném rájuk hagyni ezt a csodálatos hagyományt, amit az elmúlt években teremtettünk. Srácok, szeretném, ha büszkén viselnétek a Csillagszóró-kommandó nevet. Igaz, gúnyból aggatták rátok, de szerintem remek név. Elvégre, nem lehet mindenki karácsonyi angyal. És még valami! Paige és én ott leszünk holnap a buliban. A többi rajtatok múlik. Köszönöm a figyelmet, és boldog karácsonyt kívánok!

Ezzel Piper eltűnt az éterből, és Mrs. Clark vette át a szót. Igazából semmit sem fogtam fel abból, amit az igazgatónő mondott. Piper megvédett. Ha haragudott is rám, megvédett mindenki előtt. Ez volt a legszebb karácsonyi ajándék, amit kaphattam.

Paige

– Hiába töröd magad, Pip. Senki sem fog eljönni. – Piper fésülködőasztala előtt ültem, egy pántos, rózsaszínű ruhában, ami éppen csak térdig ért. A nővérem a szőke loknijaimat igazgatta el a vállamon, és válaszra sem méltatta a hisztimet.

– Oké, jöhetnek a kontaktlencsék! – Fintorogva a kezébe nyomtam a kis tartót, amiben a lencsék lapultak.

– Szeretem a szemüvegem!

– Tudom – vont vállat Piper, aztán felemelte a szemhéjamat, és a szemgolyómhoz érintette a kontaktlencsét. Megvárta, amíg odatapad, aztán elhúzta a kezét. – Istenem, Paige! Gyakrabban is hordhatnád ezeket! Olyan szép szemeid vannak!

– Olyanok, mint apának – szaladt ki a számon, mire Piper lefagyott. Ő anya barna szemszínét örökölte, az enyém viszont kék volt, mint apáé és a nagyié.

– Pont olyanok. – Piper szomorkás mosollyal elfordult, és a kelleténél tovább kotorászott a sminkes táskájában. – Készen állsz a szempillaspirálra?

– Lehetséges erre valaha is készen állni? – Nem várta meg a választ, támadott.

Még csak az egyik oldallal végzett, mikor üzenetet jelzett a telefonja. Felkapta a mobilt, aztán széles, igazi piperes mosollyal elém tartotta a kijelzőt. Egy képet kapott a suli feldíszített étkezőjéről. Az angyalkák igazán kitettek magukért.

Egy órával később kézen fogva sétáltunk be az ajtón Piperrel. Rajta kék ruha volt, és a haját kontyba fésülte. Hiába csinosított ki engem is, közelébe sem értem a szépségének, de életemben először úgy éreztem, jól van ez így.

A terem megtelt, a legtöbben még az asztalok körül keringtek, keresték a saját névtáblájukat. Én a nyakamat nyújtogatva az ismerős sziluettet kutattam, mindhiába. Láthatatlan fiú annyira láthatatlan maradt, hogy ott sem volt.

– Nélküle semmi értelme – nyafogtam Pipernek. – Miatta csináltuk az egészet!

– El fog jönni – szorította meg a kezemet Piper, aztán elengedett, és kihúzva magát megindult a többiek felé.

Én ott maradtam, az ajtófélfának támaszkodva, mint egy határ szerencsétlenség. Fölöttem egy csokor fagyöngy lógott, amit legszívesebben jól megtapostam volna.

– Még mindig láthatatlan volnék? – szólalt meg egy kellemes hang a hátam mögött. Olyan gyorsan pördültem meg, hogy biztos elestem volna, ha hagyom magam rábeszélni egy magas sarkú cipőre.

Az a fiú állt ott, akit láttam kijönni az igazgatói irodából aznap, mikor kitaláltam az egészet. Calhoun. Hát persze!

Fekete nadrágot, és barna pulóvert viselt, aminek feltűrte az ujját. A csuklószíj most is körülfonta a karját. A haja nedvesnek tűnt, mintha az utolsó pillanatban döntötte volna el, hogy mégis jön, és akkor ugrott volna be a zuhany alá. A piercingjein megcsillant a lámpafény, amiről eszembe jutott, anya vajon mit szólna hozzá? Aztán meg az, micsoda hülyeség, hogy ezen gondolkodom.

– Szia! Carney vagyok – nyújtott kezet, mivel én továbbra sem bírtam megszólalni.

– Paige… – nyögtem ki, megráztam a kezét, aztán odébb araszoltam a fagyöngy alól, nehogy azt higgye, lesben állva vártam rá.

A pillantásomat követve felnézett a fagyöngyre, és felvonta a szemöldökét. Megráztam a fejem, mire mindketten elnevettük magunkat.

– Szóval, nekem is van helyem?

– Névre szóló! Ha úgy vesszük…

– És melyik az?

– Az asztalfőn. Mellettem.

– Paige?

– Hmm?

– Köszönöm. – Összekulcsolta az ujjainkat. Csak így, egyszerűen. Persze, éppen annyira lehetett ez baráti gesztus is, mint bármi más. Mindenesetre mellettem régóta üres volt egy hely.

Még mindig a küszöbön állva néztük, ahogy Piper semmi perc alatt a helyére terelt mindenkit, aztán felém fordult. Meglátta Carney-t, és elmosolyodott, mikor rájött az összefüggésre.

– Már csak rátok várunk!

Ekkor Carney a fejéhez kapott.

– A kocsiban felejtettem a Porter Cake-et!

– Segítek behozni! – ajánlkoztam, hogy megszabaduljak Piper kaján vigyorától, és belebújtam az egyik szék hátuljára hajított pulcsimba.

– Hé! – kiabált utánunk a nővérem. – Nem vagytok láthatatlanok! Szemmel tartalak titeket!

Nevetve szaladtunk ki a parkolóba. A kabátunkat mindketten bent felejtettük, pedig odakint havazott. Belelépdeltem Carney lábnyomaiba, egészen a kocsiig.

Máris úgy tűnt, mintha régóta ismernénk egymást. Carney dideregve kinyitotta a sötétkék kombi hátsó ajtaját, és az ülésről kiemelt egy dobozt, amit a kezembe csúsztatott.

– Boldog karácsonyt, Paige!

Felnéztem a sulira, és láttam, hogy Piper az ablakból kukkol minket. Odaintettem neki, mire visszaintegetett, olyan lelkesen, hogy majdnem kizúgott a csukott ablakon.

Mindhárman nevettünk.

Bár úgy terveztem, én fogok adni, a helyzet úgy festett, azon a karácsonyon nekem jutott az összes ajándék.

Igaz, egyik sem fért be a fa alá.