Az elefántcsonttorony bevétele

Napfényes vasárnap volt, én mégis úgy éreztem magam, mint aki egy szuper masszív fekete lyuk közelébe került, és most már semmiképpen nem szabadul.

Utoljára általános iskolában, tíz vagy tizenegy évesen szerepeltem (nézzétek el, nem emlékszem pontosan), egy elfuserált karácsonyi műsorban, ahol is gyertyákkal kellett hadonásznunk. Én, mivel tudvalevően ügyes kezű gyerek voltam/vagyok, egész előadás alatt attól rettegtem, hogy felgyújtom a mellettem álló haját, de minimum a magamét. Ugyan senki nem kapott lángra, de a félelemérzetre a mai napig emlékszem.

Szóval bármennyire aggódtam is a mostani esemény miatt, kissé kifújtam a levegőt, mikor megláttam, hogy nincsenek gyertyák. Sehol. Egy se.

Készültem, csinos kis jegyzetekkel meg sok-sok okossággal, és mesepszichológiai ismeretekkel felvértezve indultam neki a bemutatónak, de azok nagyjából abban a pillanatban elillantak, mikor leültem az asztal mögé.

Úgyhogy magamra maradtam. Illetve nem, ott voltak a drága beszélgetőtársak (Ecsédi Orsolya és László Maya), és persze Kati, aki rendíthetetlenül kérdezett.

Beszéltünk arról, mi a szerepe a humornak a mesekönyvekben, honnan származnak a nyelvi lelemények, vagy egyes karakterek. Aztán rátértünk a komolyabb témákra, így megkíséreltem kifejteni, mi az, ami szerintem kell, és mi az, ami számomra nem fér bele a mesélésbe.

Erről gyorsan itt is megemlékeznék egy gondolat erejéig, mert fontosnak tartom.

A magam részéről úgy hiszem, a mesék feladata a szórakoztatás mellett a segítségnyújtás a mindennapokban, valamint az érzelmi intelligencia fejlesztése. Szívesebben ejtek szót hétköznapi, mindenkit érintő problémákról, és meghagyom másnak a gyászról, a zaklatásról, vagy épp a bántalmazó családról szóló történeteket. Őszintén szeretném hinni, hogy ezek kevesebb gyermeket érintenek, mint az érzelmi biztonság ideiglenes megingása. Fontos lehet beszélni róluk, de nekem nincsenek meg a megfelelő eszközeim, maradok a kedves, szeretetben oldódó meséknél.

Ezt követően eszmét cseréltünk még arról, a szülők vajon mennyire támogatóak és mennyire értik meg a gyerekek problémáit, és végül rátértünk az írói szokásokra, no meg arra, ki min dolgozik épp, vagy mit tervez a jövőben.

Egy gyors tombolahúzás után elhagytuk a terepet, és a következő helyszínre siettünk dedikálni, ahol még sikerült elcsípnünk Csukás Istvánt egy fotó erejéig. (Én nagyjából megnémultam a sokktól, de egyébként minden rendben volt. Csak mondom, ha a kép láttán esetleg aggódnátok értem.)

A dedikálás következett, a legnagyszerűbb része az egész eseménynek, ezt nyugodtan állíthatom. Sokkal bensőségesebb, közvetlenebb és vidámabb, mint amire számítottam. Gyerkőcök közül nem sokan voltak jelen, de lesz egy kislány, akire biztosan mindig emlékezni fogok. Abigélnek hívják és csodaszép a mosolya. Ezúton is köszönet neki, hogy türelemmel végigülte a beszélgetést, és úgy ölelte magához Minkáékat, hogy annak láttán elöntött a hála érzése. Azt hiszem, ezért a pillanatért önmagában megérte.

Nem sokkal később aztán újra felkerekedtünk, ezúttal a Pódiumra, hogy kezdetét vehesse az Érints meg! antológia bemutatója. Itt már kicsit oldottabbá vált a hangulat, sokan ültünk a közönség előtt, vállt vállnak vetve, úgyhogy nem aggódtam a kérdések miatt.

Ebből leginkább egy dolgot tanultam: a jövőben muszáj lesz kifejlesztenem a kiabálás képességét, különben senki emberfia rá nem jön, hogy miről hadoválok.

Egyébként most elmondom, biztos, ami biztos (hátha tényleg nem hallottátok), hogy a novella keletkezésének körülményeiről beszéltünk, és arról, hogy a nyitójelenet egy személyes élmény, ebből nőtte ki magát a történet. Persze, nem teljes egészében, de az egyik legcsodálatosabb emlékem az, mikor sok-sok évnyi vágyakozás után eljutottam Párizsba, és egy májusi estén ott állhattam a Montmartre tetején, előttem a fényben fürdő várossal, a hátam mögött pedig egy gitáros fiúval, aki a Sacré Coeur árnyékában francia balladákat énekelt. Ez az emlék szinte követelte, hogy örökítsem meg, és tegyem valami különlegessé.

Miután mindannyian sikeresen elmondtuk a magunk egy-két mondatát, itt is dedikálás következett, ami közben igyekeztem macaronokat és szalvétákat osztogatni az aláírások mellé, de asztal híján ez az igyekezetem hamar becsődölt, egyszerre sajnos nem tudtam mindent ölben és kézben tartani. Legközelebb már ügyesebb leszek, és viszek magammal valami horgász széket, amire kipakolhatom a portékámat a székem elé :D

Ezen a ponton meg kell, hogy említsem, a várakozásaimat felülmúlóan sok olvasóval találkozhattam, tényleg nagyon fantasztikusak vagytok!

A beszámolóm ezzel a végére ér, de hátravan még az „Oscar-díj átadós” beszédem, tudjátok, a köszönetnyilvánítások.

Tehát legelsősorban köszönet Ildikónak és Beának a lehetőségért. Soha nem lehetek elég hálás! Ezen kívül köszönöm Ildinek és Rékának a közös munkát, sokat tanultam tőletek! Köszönet illeti még az Apolló tintafoltjai csapatát, a véleményekért és a lelki támaszért. És végül, de nem utolsósorban a családot és a barátokat, mert az övék a legnehezebb rész. Ráadásul még csak most kezdődik el…